Az előző esténk mozgalmas volt, elbúcsúztattuk a hely szellemét, megháláltuk dallal és virágfüzérrel a két szervezőnknek, Annának és Tündének a sok munkát, amit az utazásunkba belefektettek, majd körbejártuk az ashramot. Az esti ima mindegyik közül a legszebb volt, elénekelték nekünk az egyik mantrát tizenegyszer, amivel sok szerencsét és áldást kívántak a hazavezető utunkra. Az álom nem igazán akart jönni a szememre, így még hajnali kettőig írtam a beszámolót, pakoltam, letöltöttem a képeket, csak bámultam magam elé … próbáltam minél több időt abban a világban maradni…
Az utolsó fél napunk gyorsan eltelt. Hajnali fél 5-kor kezdődött sokaknak, amikor az ashram területének szélén, a patak parton tűz ütött ki. Az elmesélések alapján, akik felkeltek egyből elkezdték oltani, míg a helyi dolgozók a tőlük jól megszokott módon… „No Problem…” Kicsit erősre sikeredett az előző napi tűzszertartás?! Nem derült ki végül, hogy mitől keletkezett a tűz, még délelőtt is füstölt, de nem történt nagyobb baj …
Még tegnap kértem a csajoktól, hogy hozzanak nekem mangót, mert az biztos jó napallergiára, sőt Szurendrát is megkértem még szerdán. Ebből az lett, hogy Tünditől kaptam két mangót, mert megmaradt és nem csomagoltuk már el, a csajok hősiesen megmentettek kettőt… ez jó sztori… és végül kaptam Szurendrától is hármat… szerencsére a mangóból sosem elég, nem lehet tőle mérgezést kapni, nekem legalábbis nem sikerült pár óra alatt ennyi elfogyasztása után sem, persze megosztottam, akivel tudtam.
Szóval szobatársaim, a mangók, a majmok és India. Remélem jól tudom visszaadni, a történetet, amikor itthon meséltem, elég nagy kacagást váltott ki.
Kezdjük az elején, néhány fő szabály volt, a majmokkal nem packázunk, gyümölcsöt eldugva szállítunk, férfiakra rá se nézünk!
Csillánk három darab, frissen megszerzett mangóját lóbálva sétálgatott India utcáin, de ekkor az egyik arra portyázó majom kiszagolta azt és megpróbálta elvenni a lány zacskóját, gondolta könnyű dolga lesz az alacsony európai csajszival, de nem így történt. Csilla hős amazonként védte a mangókat és nem engedte el a zacskót, húzta, cibálta, harcolt… Belül tudta, hogy szobatársa otthon betegen várja a friss mangót, ezért nem engedhetett a gaz bestiának. A dulakodás eredményeként a zacskó szétszakadt és a gyümölcsök széjjel gurultak a szélrózsa minden irányába, egyet elvitt a fenevad, egyet felkapott hősnőnk, míg a harmadik édengyümölcse gurult, gurult az úton, pont egy arra járó robogó kereke alá… Ekkor Marianna, mint egy gyermekét védelmező anya a robogó elé ugrott és határozottan megállította azt:
MANGO! – hogy mondandójának nyomatékot adjon, kezét a férfi sofőr vállára tette és a gyümölcsre mutatott! Majd diadalittasan felvette a mangót. Hősnőink győzedelmesen elsétáltak az Indiai napfénybe … majd végig gondolták mit csináltak… 😀
Jóó lehet kicsit kiszíneztem, de az én szemeim előtt így jelent meg a történet, amikor elmesélték.
Én ilyen finom mangót még nem ettem, esküszöm! Az én hőseim! Jó volt velük lakni, mindennel együtt, sokat tanultam tőlük!!! Na nem ebből, hanem az együtt élésből, a projekciókból!
Én már az este folyamán bepakoltam a bőröndömet, éreztem, hogy szükségem lesz az időre, na meg volt is róla szó, hogy segítek bepakolni Tündiéknek, így is lett, sikerült mindenki cuccát szétosztani, úgy, hogy ne legyen túlsúly és minden beférjen.
A búcsúzás fájdalmas és egyben mosolygós is volt, sokan kijöttek az ashram lakói közül, megöleltük őket. Panni is maradt még, előtte még egy nagy túra állt, és pár napot az ashramban maradt addig, tőle is könnyen búcsút vettem, bár tudtam, hogy mi még itthon találkozni fogunk sokat, mert olyan jó, hogy megismertük egymást.
Kezdetét vette a végső átalakulás, volt, aki rosszabbul, volt, aki jobban viselte. Én némán és bágyadtan ültem végig az egész utat, néha élénkültem fel, akkor Adrival kicsit beszélgettünk, de aztán megint visszamerültem az alvásba, csendembe … kicsit hihetetlen volt, hogy eltelt három hét. Nagyon otthon éreztem magamat, meglepő volt, hogy annak ellenére, hogy aggódtam, hogy milyen leszek, már az első napokban olyan természetesen éreztem ott magamat, mint máshol még soha, teljesen odatartoztam.
A buszozásunk most sokkal jobban sikerült, mint amikor érkeztünk, ez köszönhető volt annak is, hogy a sofőr pontosan tudta az utat. A Csomagok még annyira se fértek be, mint az előzőnél, szóval tele voltunk pakolva, úgy kellett traverzálni a székeken, a csomagok felett. A kétsávos út értelmezése az itteniek szerint nekem még mindig rejtély, mert mind a két külön sávot használták mind a két irányból… talán egyszer szerzek egy indiai kresz könyvet, ha létezik olyan egyáltalán, volt olyan gyanúnk, hogy itt a jogosítvány nem annyira fontos szempont. Viszont arra kellett rájönnünk, hogy a dudálás egyáltalán nem az agresszió jele, inkább jelzési forma, ha előznek dudálnak, ha köszönnek dudálnak, ha látnak egy szép tehenet dudálnak… a busznak dallamos dudája volt, erős és határozott hanggal és az volt az érzésem, hogy a sofőr ezt kifejezetten szereti, mert a cirka 8 óra alatt szinte végig nyomta, ezt az első ülésről tényleg felüdülés volt hallgatni, de annyira megszoktam a zajokat, hogy simán elaludtam mellette. Egy helyen megálltunk enni, így még utoljára ehettünk kis szmötyiket, kenyérrel, spenótot rizzsel és persze bivaly csípősen, én végül lefojtottam két gombóc fagyival, ami nagy elhülést váltott ki. Indiában fagyiiiit? De miééért? Mert vízből vaaan! Dehogy, ez tejből volt, határozottan és különben is éreztem, hogy ez nem árthat, szükségem volt rá, isteni finom pisztáciás és belgacsoki… nyaaammm! Három hét alatt, harminc fokban nem enni fagyit, azért ezen már kezdtem kiakadni be kell valljam, de a vizes, cukros, mangós jégkrémre egyszer sem vettem rá magamat, de ez most más volt láttam, kóstoltam.
Különösebb probléma nélkül megérkeztünk a reptérre, bár utólag az első sorban ülők mesélték, hogy volt egy pillanat, amikor úgy tűnt nem működik a sebváltó, de ez a baj szerencsére elhárult és nem keltett pánikot.
A kapuban már kaptunk egy ellenőrzést, Tündi nem volt fent a közös listán, de végül mindent rendben találtak… aztán Rozikát szedték ki, de kiderült ott is, hogy csak egyetlen öngyújtóval volt problémájuk. Ha azt nézzük, akkor kb. 40 főből ez egy egész jó arány és végül mindenki feljutott a gépre, nem hagytunk hátra senkit!
Lehetetlen volt együtt maradni, óriási tömeg Delhiben, majd Dubaiban is… így hát bíztunk magunkban, egymásban és kisebb, pár fős csoportokban haladtunk át a másik repülőhöz, aminél alig volt időnk az átszállásra. Delhiben még volt lehetőségünk kóvályogni, le is fotóztam még, amit értem, de Dubaiban éppen csak átsétáltunk a reptéren át a másik géphez és már indultunk is tovább. Ez a repülő ismét komfortosabb volt, mint a Delhi-Dubai járat. Mind a két gépen kaptunk ennivalót, ezen reggelit és ebédet is, ez utóbbi desszertje vitte a pálmát, tömény csokitrüffel, mennyei élmény a felhők felett!
Magyarország, Budapest … elrepültünk a Duna felett … majd megérkeztünk Ferihegyre … már csörgött, csipogott is a telefonom, újra a 3G része lettem … A csomagoknál elbúcsúztam a többiektől, nagy ölelések, csillogó szemek, még találkozunk!
Kiérve Tomi már az ajtóban várt, átbújt a korlát alatt, megcsókolt, megölelt és a bénán imbolygó bőröndömet kapta fel… kicsit meglepődött, mert 10 kilóval nehezebben hoztam vissza… Lili is elém szaladt és a nyakamba ugrott, Zoltán, Anya és Rózsa várt még rám… nagyon örültem nekik, fáradt voltam és meghatott a rózsáktól és a tulipántól, amit kaptam … egyből mesélni kezdtem a kocsiban.
Itthon finom ebéd várt, pont amit kértem … minden falat között elmeséltem egy rövid történetet … korán elfáradtam, hiszen az ashramban már estére járt, az imát is elmondták, aludni tértek …
Itthon vagyok … csapból iszom a vizet, Boston és Blitz vonyít az ablak alatt, Shíva nyávog, hogy adjak neki enni … a napom nagy részét a számítógép előtt töltöm, mintha minden megint a régi lenne, de valahol belül mégis minden más lett …
… LOVE, BEAUTY and SILENCE! – hazahoztuk India ajándékát!