2017.03.02, Csütörtök
Már este próbáltam rákészülni a csütörtök reggeli személyes mantra beavatásra, de az éjjelem eléggé viszketősre sikerült, hála az előző nap erős sugarainak, amik kicsit megperzselték a bőrömet. Ezt a beavatást újjászületésnek, egy új születés napjának is hívják a tradícióban, és lehet, hogy a szervezetem is ezt érezte már az éjjel folyamán, hogy másnap valami nagy dolog fog történni, még ha a tudatom nem is fogta fel, mert nem volt bennem egy csepp izgalom sem, legalábbis én nem éreztem. Ez sokszor előfordul egyébként, hogy nem vagyok ideges, nincsen lámpalázam, viszont a testem azért reagál a belső feszültségekre.
Felébredve egyedül maradtam, szobatársaim elmentek a reggeli jógára, így édes magányomban lezuhanyoztam, szépen felöltöztem és kiültem a teraszra elfogyasztani a forró citromos vizemet. Akik előttem voltak szépen egyesével szivárogtak fel az szállásunk előtt emelkedő épületbe, ahol vártak minket a beavatásra, én mint utolsó, kényelmesen volt időm mindenre. 7.15-re felmentem, és meglepődve konstatáltam, hogy még mindenki ott ül szépen sorban, és talán az első jelentkező ment még csak be pár perce. Leültem az előtérbe, lehunytam a szememet és az elmúlt három hét alatt elsajátított meditációba merültem. Annyira jól sikerült, hogy észre sem vettem, hogy az előttem ülő három társam egy szobával beljebb ment, mire visszatértem az elmém pihentetéséből. Kisétáltam az erkélyre és megcsodáltam az előttem elterülő ashram területét, a szállásokat, a tökéletesen kialakított és gondosan rendben tartott kertet, a távolban épülő házakat és a felettünk szálló hatalmas madarakat. Egy érzés kerített hatalmába, tudtam, hogy ez lesz itt az utolsó teljes napunk, sok programmal még és élménnyel, amit kimaradt, azt most egy napba próbájuk majd belesűríteni, nagy terveink voltam még, piacozás, vásárlás, tűzszertartás, fotózás … éreztem, hogy nem utoljára vagyok itt, talán nem is először, de abban biztos voltam abban a pillanatban, hogy még visszatérek erre a helyre, haza megyek, megélem az életemet, visszajövök pár évente, de nem csak ennyi… abban a pillanatban odatartoztam, odatartoztam ahhoz a helyhez, ahol éppen voltam, abban a jelenben léteztem, ami éppen körülöttem volt és egy pillanatra láttam egy jövőt, ami talán majd lesz … elhessegettem a jövőbeni terveket és visszatértem az előtérbe, ahol már csak Ildi várt a sorára, utolsó előttiként.
Rám került a sor, enyhe izgalom futott át rajtam, eszembe jutottak az előző napi problémáim, amiket felhoztam… nem fogom érteni, amit mond majd a Szvámi, mert nem tudok angolul, mert a jobb fülembe mondja majd, amivel rosszabbul hallok, mert ha ideges vagyok, akkor a maradék hallásom is megszűnik létezni és még a magyart sem értem, nem hogy egy amerikai-indiai akcentusú angolt…. de abban a pillanatban, amikor beléptem ezek teljesen szertefoszlottak, tudtam, hogy mindent érteni fogok, amit meg kell értenem. Leültetett a titkárnő, eligazította a ruhámat, kérte, hogy hunyjam be a szememet, majd lelazította a vállamat és a karjaimat. Szvámi Ritavan a jobb oldalamon foglalt helyet, köszönt, elvette a prasadomat és tovább meditált.
A prasadomban (felajánlás), elrejtettem a gyümölcsökön, a virágon és a pénzbeni adományon kívül még két hazai apróságot, egy tábla étcsokoládét, amit nem ettem meg, mert annyira édes volt az ott lét, hogy nem volt rá szükségem – jó egy óriás tábla mazsolás mogyorós és egy másik tábla étcsoki, azért elfogyott, meg jó pár maréknyi dzsaggari is, de ez lényegtelen apróság – és még egy Verocsos matricát, aminek a hátára írtam a webcímet is. A prasadot, amikor odaadtam megáldotta, így kértem áldást arra a munkára, amit barátaim keddenként végeznek, így került a guru áldása a Verocs barlangász csoportra is.
Nem tudom mennyi idő telhetett el a legnagyszerűbb csendben, amiben valaha részem volt, amikor halkan elkezdtem hallani a nekem szánt személyes mantrát, amit meditáción keresztül kapott meg Számidji a guru vonalon keresztül. Első hallásra megértettem és megjegyeztem, és legmélyebb lényemig hatolva tudtam, hogy ez tényleg az enyém, a szavakat ismertem már más mantrákból, ha a jelentésüket nem is, de a minőségüket tudtam. Sokszor és sok fajta légzéssel kellett elismételnem magamban, majd lezárva a mantrázást a guru felé fordultam. Könnyű kiejtéssel, egyszerű mondatokkal, teljesen emberi jelenléttel, kedvességgel és tiszta szeretettel elmagyarázta nekem, hogyan használjam, elkérte a málámat, amit megáldott és annak gyöngyeiről is mesélt, melynek anyaga rudraksha és hegyikristály felváltva, Shakti és Shiva. Amikor megvettem még nem tudtam, csak azt, hogy a rudraskhához kötődöm, itthon is olyan van, illetve, hogy a hegyikristály tisztasága elvarázsol. A vásárlás után kiderült,hogy sokunk így érezhetett, mert minden második lánynak ilyen, vagy ehhez hasonló málája lett a három hét során. Végül tenyerembe helyezett egy édes narancsot és két virágot megáldva.
Csordultig telt szívvel és hálával jöttem ki, de csak kicsi időre, mert ezután egy közös meditációra visszamentünk a többiekkel, amit Panni csodálatosan tolmácsolt nekünk. Boldog születésnapot kívánt és végezvén reménykedve mondta Svamidji, hogy még biztos kapunk reggelit, de mosolyogva hozzátette, hogy gyümölcsöt tud adni, utalva ezzel az általunk átadott adományokra, majd összepakolt belőlük egy nagy tálcával és utunkra bocsátott, hogy fogyasszuk egészséggel és emlékezzünk a mantránkra.
Mind a heten el voltunk varázsolva, fehér ruháinkban együtt vonultunk el az étkezdéig, út közben többen megjegyezték, hogy olyanok vagyunk, mint az angyalok. Abban biztos igazuk volt, hogy a lebegtünk a föld fölött. Én csak gyümölcsöt bírtam enni, mert nagyon melegem volt, forró melegség járta át a testemet. Kevés időnk maradta a következő programig, a tűzszertartásig.
A tűzszertartás során elégetjük a negatív energiákat, gondolatokat, beindíthat gyúgyító, átváltoztató folyamatokat, a mantrák recitálásával áldást kérünk, majd egy végtelen fonallal megkapjuk azt, amit a szertartást vezető pap a végén a csuklónkra köt. Mivel sokan voltunk, így négy csoportban egymást váltva, körökben végeztük el a szertartás, minden kiemelt szónál egy kicsmarák fűszert dobtunk az épület közepén egy veremben kialakított tűztérbe, ami egyre nagyobb lánggal és forrósággal égett, ahogy egyre több mantra szállt fel a füsttel. Mindenki átszellemülten ülte végig és csodálta a lobog tüzet.
Mire végeztünk a szertartással nekem már az egész testem lángban égett és a könyökömnél, ahol kilógott a bőröm ez már látványos is volt, így ott kellett hagynom a többieket.
Berohantam a szobánkba és hideg vízzel kezdtem el hűteni a karjaimat, de a látvány, ami elém tárult pánikkal töltött el. Az egész felső karom egy merő hólyag volt egészen a csuklómig, akkor láttam ilyet utoljára, amikor megégettem magamat olajjal, vörös volt és érintésre fájt és viszketett. Egy darabig bőgve, toporzékolva, tébláboltam magányomban, majd rávettem magamat, hogy segítséget kérjek. Vizes törülközőt terítettem a vállaimra és átszaladtam a szemközti térre, ahol a többiek éppen a szertartás után pakolták el a pokrócokat. Tündihez rohantam, és mint egy kisgyermek szaggatottan pár szóval elsírtam fájdalmamat. Indiai fogadott édesanyám visszaküldött a szobámba és pár perccel később Annával együtt jöttek, hogy megvizsgáljanak. Visszaküldtek a langyos zuhany alá és kedves szavakkal nyugtattak meg, hogy túl fogom élni. Bár ez az eshetőség valójában nem jutott eszembe, de amikor megláttam az arcomat tudtam, hogy arra az van írva, később kérdeztem is, hogy milyen képet vágtam és a szobatársaim nagyon szavakba se tudták foglalni, de főleg pánik és félelem látszott rajta. Én magam is meg voltam lepődve, de tudtam magamról, hogy sok mindent elviselek, kibírom és nem leszek rosszul ezernyi másoknak gusztustalan dologtól, ha kellett már gyerekkoromban is eltemettem az elpusztult állatokat, leszedtem a pókokat a falról, de ha valamit nem bírok elviselni, akkor azok a hólyagok, és ezek ráadásul rajtam voltak. A jobb oldalamon a májam felett is vörös lett a bőröm a derekamon, ahol a nadrág volt, a karom hajlataimban, mindenhol, ahol kicsit is melegebb érte. Fenistillel kentük be először, megérkezett Panni is a gyógyszerekkel és kevert egy mentolos-vizes borogatást, amivel áttörölgette a vörös felületeket, majd két antihisztamint is kaptam. De talán, ami akkor a legfontosabb volt az a lelki támogatás, amit mind a hármuktól megkaptam ebben a nehéz órában.
Mint minden betegséget ezt is áldásnak kellett megélnem, tanításnak, üzenetnek, tisztulásnak, amit az előző három hét eseményei, az aznapi történések és az életem eddigi része válthatott ki. Megkaptam a tanítást, a tűz mindent megtisztít, átalakulást hoz, pusztulást és feltámadást, mint a főnix. A bőr a legnagyobb érzékszervünk, így annak tisztulása a legjelentősebb, mondta Tündi és mesélt nekem még hosszan, amíg meg nem nyugodtam. Szobatársnőim hoztak nekem az ebédből friss zöldséget, mert csak azt kívántam, az ő gondoskodásuk is sokat jelentett. Minden egyes falatja jól esett, még egyik ebédemet sem éreztem ennyire tisztának és kellemesnek. Majd rövid olvasás után, lefeküdtem és délután 4-ig aludtam.
Aznapra még terveim voltak, ki akartam menni édességeket venni, piacozni kicsit, körbefotózni az egész ashramot és minden lakóját, hennát csináltatni, de úgy tűnik, hogy a testem megálljt parancsolt és pihenésre kényszerített. Mire felébredtem, már sokkal jobban voltam, a dudorok lementek, a vörösség és némi viszketés maradt, elkezdtem bepakolni, majd átöltöztem és mentem a következő programra…
Fél öttől meghívott minket Szvámi Ritavan egy beszélgetésre. Kedvesen fogadott és virágokat dobok közénk, az egyik az ölemben tartott tenyerembe hullott, egy másik pedig az égő combomra. Úgy volt, hogy kérdezhetünk is amit csak szeretnénk, bennem két kérdés merült fel, de végül egyiket sem kellett feltennem, mert mind a kettőre megkaptam a választ történeteiben és szavaiban. Még a hirtelen rám tört allergiás reakcióra is. Elmesélte a történetét, annak, amikor először volt Indiában. Akkor még csak annyit tudott róla, hogy a Beatles is járt itt. Amikor Szvámi Ráma, több, mint negyven évvel ezelőtt hozta el őket Indiába, ő nagyon rossz volt és mindenbe belekóstolt, így megkapta India igazi ajándékát, amibe majdnem belehalt. Mégis úgy megragadta India, hogy végül sosem engedte el. Mondta nekünk, ha valakinek majd meséljük, hogy jártunk Indiában, akkor biztos megkérdezik, hogy na és láttad a Taj Mahalt? Mire mi majd csak mosolyogva azt fogjuk válaszolni, hogy nem, de jártam a világ legcsodálatosabb helyén, egy gyönyörű oázisban.
Három dolgot kaptunk ezen a helyen, amit magunkkal vihetünk:
– LOVE, BEAUTY and SILENCE! Szeretet, szépség és az áldott csend! – mondta, majd elköszönt, mert kezdődött a közös meditáció a nagy teremben.
A meditációt már nehezen tudtam végigülni, még égett a bőröm, ahol a ruha érte, így megköszöntem mindent, egy utolsó pillantást vetettem a meditációt vezető Szvámikra, magamban elköszöntem és kimentem a hűs levegőre. Még az érkezésünkkor említették és azóta többször is szóba került, hogy van egy rudraksha fa a tehenek környékén, ez most eszembe jutott és megkerestem ezt a fát. Szemüvegem nem volt rajtam, így a félhomályban csak alig láttam az orromnál tovább. Minden fára rátettem egy pillanatra a kezemet, megtapogattam, felnéztem, majd lenéztem. A harmadik ilyen fánál, ami közvetlenül a kis bocik karámja mellett volt megálltam és már nem tudom miért, de leguggoltam. Lehunytam egy pillanatra a szememet, majd mikor kinyitottam, magam elé nyúltam és felemeltem egy mogyorónyi méretű rudraksha magot.
„Megkaptam, amiért jöttem!” – hangzott el egy mondat az elmémben és a markomba szorítottam a fa termését.
„LOVE, BEAUTY and SILENCE!”