2017. március 1., Szerda
Ezen a napon nem fél ötkor kellett indulnunk szerencsére, hanem hatkor… hehe, fél óra plusz készülődés. Vezérigazgató úr még előző este írt, hogy csináljak meg pár regisztrációt, ha van rá lehetőségem, de az internet istenei itt nem olyan kegyesek, állítólag még egy két év és felzárkózik az ashram ezen a téren is. Viszont hajnalban (gyanúm szerint ilyenkor senki nem lóg a hálón, mert a meditációs vonalon kommunikálnak) hasított a net. Jók voltak ezek az apró bedolgozások abba a világba, ahonnan ide érkeztem, tudatosították bennem, hogy egyszer vissza kell mennem. Miközben kint ültem a teraszon, az eső is eleredt, ami errefelé nagy áldás, hiszen ritka jelenség.
A buszozás még mindig hatalmas élmény ezen a vidéken. Még sötétben indultunk, így sejtettük, hogy a város határt átlépve alattunk hatalmas mélység lehet az út mentén. Majd a nap lassan ébredezett és az alattunk elterülő táj is láthatóvá vált. A hegyek között haladtunk, keskeny utakon, alattunk pedig a Gangesz hömpölygött medrében, gyönyörű kék és smaragd zöld színt kölcsönzött neki a beszűrődő felkelő nap fénye az egész tájnak.
Első megállónk a Rishikestől 20-25 km-re lévő Vashista barlang. Ezt már akkor kinéztem, amikor még nem tudtam a kirándulások terveit, és nagyon örültem, hogy barlang is szerepel a programban. Persze felkészültem előre, hogy nem lesz egy Lápa, de még egy pilisi kis barlang sem, azért a szívem őrült, hogy mégis… BARLANG! Persze csodás angolommal el is mondtam, hogy én barlangász vagyok, de valószínűleg nem az angolom miatt nem értette meg kísérőnk, hanem, mert ez számára olyan elképzelhetetlen, mint nekünk az, hogy az ablak melletti körte fáról majmok lógnak. Nem találtam magáról a kialakulásáról sajnos semmit, ember keze biztos van a dologban, de az eredeti üreget valószínűleg a Gangesz vájhatta ki, amikor fent volt a falaknál, azóta persze jócskán leapadt és már körbe is építették házakkal, csűrrel és fallal. Maga a barlang alig pár méter hosszú a végében egy szentéllyel, amiből néhány gyertyát láttam csak, mert nem engedtek fotózni vakuval, és a fejlámpámat sem vehettem elő, pedig ott lapult a táskámban, mindenre felkészülve. Kicsit lementünk az itteni partszakaszra, amit kavicsok és sziklák borítottak, az ég még szürkés volt, az eső szemerkélt, de ettől a levegő csodásan friss volt. A szentélynél nagyon édes kiskutyák fogadtak és búcsúztattak minket, akiket kellően megszeretgettünk.
Kísérőnk kislánya is velünk tartott és megpróbált nekünk megtanítani egy indiai dalt, vagyis annak az első két sorát… első próbálkozásra kisebb nagyobb sikerrel tudtuk visszaadni neki. Ő pedig megtanulta, a tavaszi szél vizet áraszt első versszakát, szinte tökéletes kiejtéssel néhány ismétlés után.
Ez megadta a hangot az utunknak és szinte végig énekeltünk, kezdetben a népdalokat, majd műdalokat, de mikor már ezek is elfogytak jöttek a jól ismert magyar pop slágerek, természetesen a Hip Hop Boyz, Hegyekbe fönt című száma sem maradhatott, el aminek persze előadtam az első rapsrófáját, magamon is meglepődve, hogy még mindig tudom kívülről.
Pár óra kanyargás után megálltunk egy útmenti falurészen. Erről a részről szoktak indítani a rafting túrákat, így modernizált és szép épületek voltak felépítve a parton, gondozott kerttel és zöld gyeppel. Feltekintve hegyek hajoltak fölénk, letekintve pedig vadul zúgott a folyó, a kiálló sziklák sodrást és örvényt kavartak előttünk, és az alacsony vízállás miatt, gyönyörű felszíni formák rajzolódtak ki a meder oldalán. Már nagyon vágytam rá, hogy a Himalája kőzeteit és felszíni formáit láthassam, egyik célom volt, hogy ezt megörökíthessem.
Finom reggelit kaptunk, töltött naan kenyeret csípős szósszal és tejes csaj teával. Az étterem alját sűrűn borította a kavics padló helyett, ami szerintem nagyon praktikus megoldás, ha valami kiömlik, akkor azt azonnal felszívja az anya természet. Négyfős asztalnál foglaltunk helyet Zitával, Csillával és Annamarival. Kellemesen beszélgettünk, mikor hirtelen egy nagyobb fajta helyi majom ugrott fel velem szemben az asztal sarkára, közvetlenül Zita mellé. Mind a négyen szinte egyszerre hőköltünk hátra és sikítottunk rá vad oroszlán üvöltéssel. A hírhedt majom agresszió és bátorság urbán legendája, mint egy lufi úgy pukkant szét, mert a merénylőnek egy pillanat alatt inába szállt a bátorsága és ahogy jött úgy rohant el üres kézzel, pedig az asztalon ki voltak téve a telefonok és fényképezőgépek is. Én meg vagyok győződve, hogy a híreszteléssel ellentétben ezek a szegény élőlények legfőképpen éhesek és a könnyű élelem szerzés miatt vetemednek ilyesmire, pláne, hogy a fákon még nem nőnek a gyümölcsök és a virágba borulás is csak éppen elkezdődött ott létünkkor.
Így hát, ha India, akkor ismét egy majmos történet, mert nincsen indiai sztori majom nélkül.
Innen mentünk tovább a hegyeknek célunk Chandrabadani hegyen lévő Maa Chandrabadni templom, ami a környék legmagasabban lévő szentélye, 2277 méteres magasságban, az aszfaltos út lassan kezdett átváltani, homokos, ledöngölt úttá, ahogy haladtunk egyre magasabbra, néhol, ha kinéztünk az ablakon úgy látszott, mintha a levegőben közlekednénk és a busz kereke alatt nem lenne talaj. A hegyek oldala szinte mindenhol lépcsőzetesre volt formálva, a helyi földművelési szokások miatt. A legtöbb ilyen rész már nem volt használat alatt, de a lépcsőzetes formák megmaradtak. Ahol folyt rajta a termesztés, gyönyörű zöld színben pompázott, vagy gyümölcsfák virágoztak rajta. Egy-egy helyen kecskék ugrándoztak a kövek között és volt, ahol tehenek igyekeztek a meredeken felfelé. Út közben néhány falun is átmentünk, amik jellemzően az út mellett terültek el, a jól megszokott lays csipszes bódék, gyümölcs árusok, élénk színekben pompázó ruha boltok voltak, ami itt szemet szúrt nekünk, azok a hentes boltok voltak, amiknek a kirakatában, és az utcára is kilógatva függtek a feldolgozott húsok.
A szemét és a környezetszennyezés utunk során egyre ritkásabb lett, csak a települések környékén volt szemét. Vezetőnktől megtudtuk, hogy nem volt ez mindig így. 20 évvel ezelőtt még nem volt Indiában műanyag, az emberek levelekből készített tányérokból ettek, amit használat után egy laza mozdulattal eldobtak, mert azt az állatok meg tudták enni, így örök körforgásban éltek a természettel teljes összhangban. Aztán betört az országba a műanyag és a hozzátartozó mindenféle csomagokban lévő élelmiszerek, amiket könnyebb és kényelmesebb volt elkészíteni, fogyasztani, a fejlődés elindult, de sajnos az emberek nem tudtak alkalmazkodni hozzá és, ha esznek belőle, akkor a mai napig egyszerűen eldobják, amit utána szintén megesznek, vagy csak ennének az állatok, ezért láthattunk sokszor nejlon zacskót falatozó teheneket. Elmesélte, hogy sok sok évvel ezelőtt amikor Szvámi Ráma visszatért Amerikából hozott neki ajándékot nejlon szatyorban, de elmondta neki, hogy ez egy nagyon hasznos találmány, csak jól és sokszor kell használni, és ha vásárolni megy mindig vigye ugyanezt magával, ne dobja ki. Kísérőnk így is tett és nagyon sokáig használta ugyanazt a szatyrot. Az asrhamban egyébként már figyelnek annyira a szelektív gyűjtésre, hogy külön gyűjtik a szerveset a szervetlentől. Ami szomorú volt, hogy pont az odautazók nem tudták ezt betartani, ez akkor vált mindig nyilvánvalóvá, amikor a majmok kiborogatták a ház előtti közös kukákat, mi odafigyeltünk erre, mert angolul és indiaiul is rá volt írva melyikbe mit kellene dobni, sőt sokszor egyből a teheneknek vittük a gyümölcs héjakat, amiket jóízűen el is fogyasztottak. A jelenlegi miniszterelnöknek az a nagy terve, hogy megtisztítja az országot és a Gangeszt, én kívánom neki, hogy sikerüljön, mert egy nagyon kis változtatással, hatalmas eredményeket lehetne elérni a szemét gyűjtés terén.
Már a hegyek között haladtunk, amikor valamelyikőnk felmutatott egy pár csúccsal arrébb kirajzolódó fehér épületre: „Na odamegyünk?” Megkérdeztük és valóban arra a magaslatra igyekeztünk fel, ami már csak pár sarokra (hegyre volt tőlünk), de néha el-eltűnt a szemünk elől. Útközben egy-egy helyen helyes kis fehér házak voltak és az egyik ilyennél egy hatalmas citrommal teli gyümölcsfa is volt, ami káprázatosan nézett ki és persze olyan hihetetlen volt számunkra, mint az ashram melletti banán fák, vagy a szabadon növő indiai kender.
Felérvén apró kis árusok és hosszú lépcsősorok fogadtak minket. Már megint sajnáltam, hogy nem hoztam magammal rugós játékot, pedig a piacon lehetett kapni, na úgyse neki, majd legközelebb! Megindult a menet, én lemaradtam, mert a fotózás nem csak úgy ment, hogy kattingatok és a tájat is igyekeztem minden porcikámmal magamban szívni. Hegyek magaslottak, zölden, a sasok szem magasságban lebegtek a felszálló meleg levegővel a szárnyaik alatt, a nap erősen sütött, árnyékot alig vetett valahol és perzselően égetett. Mivel lemaradtam, így leértünk Ágival az útról és keresztbe vágtunk a bokrok között, ahol ösvényt láttunk. Letekintve a talajon mintha megannyi aranyrög és ezüsttel befújt ékszer lett volna szétszórva, majd egy-egy helyen hatalmas felületen bukkant elő a felszínen a hegy kőzete. Nagyrészt csillámos pala volt, melynek jól kirajzolódtak a rétegei, de a földön a törmelékek között találtam olyat is, ahol fehér kristályos rétek és pala váltakozott. Majd később utána kérdezek, hogy pontosan ezek milyen kőzetek, mert csak most jöttem rá, hogy nagyon felszínesek az ismereteim. Felkaptattunk a hegyen és visszatértünk az útra, majd fel a lépcsőkön a szentélyhez, ahova kísérőnk egy nagy tál prasadot (felajánlást) is hozott magával, amit a szerzetesnek adott a nevünkben. A kicsi szentélybe majd mind a 18-an befértünk és mindenki kapott áldást a homlokár és a csuklójára, így piros festékkel és piros fonallal a csuklónkon léptünk ki újra a napfényre. A kilátás felülmúlhatatlan volt, egyszer egyszer halk, vagy éppen hangos csengő szó szállt fel, amikor valaki megkongatott egyet azok közül, amik sorban ki voltak függesztve a fal mentén. Feltörtek egy kókuszt és némi puffasztott rizzsel együtt egy-egy falatot kaptunk belőle, ami szintén az áldás része volt, teljesen átszellemültünk. Végül körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét és áhítattal a szívünkben elénekeltük a Magyar és a Székely Himnuszt, végül a Shantit recitáltuk el háromszor. Sokunknak könny szaladt a szemébe, nem tudni, hogy a hely látványa, az áldás, vagy a még mindig a hitetlenség, hogy itt lehetünk… nekem ez az utóbbi jött fel oly sokszor, hogy egyszerűen nehezen hittem el, hogy ez velem történik és mégis ott voltunk a hegy tetején, egymásba kapaszkodva, felvíve szeretteinket, földi testben élőket és eltávozottakat egyaránt, magunkkal vittük a generációinkat, akik talán sosem jutottak el ide és a jövőnket, akik általunk már járhattak itt, mert mi voltunk ott szemei és fülei mindenkinek, aki csak kapcsolódni tudott ehhez a pillanathoz. Nehezen indultunk el lefelé a hatalmas oroszlán a lépcső mellett és a helyi dobosok hangja kísért minket lefelé, a helyi szuvenír boltban még mindig átszellemülten válogattunk, magunkkal szerettük volna vinni a helyet.
Újra a buszon, immáron lefelé haladva, de még nem ért véget a nap. A következő állomásunk a Gangesz forrása volt, pontosabban az a hely, ahol az Alaknanda és a Bhagirathi folyó egybe folyik és innentől már Gangeszként halad tovább. Az útmentén állt meg a buszunk és hosszú kanyargós lépcsőn mentünk le a völgyben fekvő kis településre, színes, kopott házak, teraszos erkélyes épületek követték egymást, kicsit olyan érzésem volt, mintha eltűnne a lent és a fent fogalma, mert hol egy tető mellett mentem el, hogy egy ablak, vagy egy udvar mellett, a fejem felett egy kutya nézett rám a háztetőről, vagy a ház udvaráról, nem volt teljesen egyértelmű, gyerekek lógtak az erkélyekről és páran az iskolából igyekeztek haza, érdeklődve figyelve minket turistákat.
Egy-egy kislány örömmel az arcán állt meg, hogy fotózzam le, majd később elterjedt a hírünk, mert többen a nyomunkba szegődtek és élvezték, ahogy fotóztuk őket. Mire leértünk a partra a torkolathoz már egész tömeg várt minket és mindegyik papnak mondta magát és nagyon meg akart minket áldani, valószínűleg, ha nem a vezetőnkkel megyünk, akkor le se engednek minket a Gangeszhez. Szerencsére kiderült, hogy melyik az igazi és egyetlen és számunkra kért szerzetes, aki tényleg megadta az áldást, majd megmoshattuk a lábunkat a sebesen folyó vízben, egymást fogtuk, mert előre felkészítettek, hogy tényleg erős a sodrás, és ha itt belepottyansz, akkor bizony ki tudja hol szednek majd ki, aki csak úgy belement, azt Szurendra (ígérem kiderítem hogyan kell írni) fogta meg, mert ő mindenkire figyelt. A buszunk a folyó túloldalán várt minket, így átkeltünk egy keskeny gyalogos hídon, majd sok sok lépcsőt megmászva felmentünk az úthoz. Jól esően terültünk el az üléseinkben, majd próbáltunk dűlőre jutni az evés kérdésében, mert a csapat egyik fele nem volt éhes és úgy érzete, hogy az a 4 óra vacsiig még kibírható, csak menjünk, a másik fele pedig kifejezetten éhes volt és nem akarta kihagyni az étkezést, így végül megálltunk a legközelebbi helyen, ahol az éhesek ettek a szomjasak ittak, így mindenki boldog volt. Az étkezdében összedugtuk a fejünket és gyűjtöttünk némi prasadot hálánk jeléül.
Ránk sötétedett útközben, így a táj nézése helyett énekléssel és beszélgetéssel ütöttük el az időt, míg visszaértünk. Még egyszer álltunk meg pár pillanatig, amíg kísérőnk leugrott a buszról, hogy vegyen a másnap reggeli beavatáson résztvevőknek virágot a felajánlásaikhoz. Leírhatatlan, hogy mennyire hálásak voltunk ennek az embernek, aki három hétig apáink helyett apánk volt, mindenhova kísért, velünk örült, és nagyon jól érezte magát velünk, megszámlálhatatlanul köszönte meg, hogy velünk lehet. Elintézte nekünk, hogy 8-kor még kapjunk vacsorát, így teli hassal csatlakozhattunk az esti imádsághoz. Lefekvés előtt még feltűnt, hogy megkapott a nap, vagyis felhívták rá a figyelmemet, hogy elég piros a karom és a nyakam, ahol kilógott a pólóból… ennek folyamán egész éjjel vakaróztam… ekkor még nem tudtam …