2017. február 28., Kedd
Hajnali 5 ébredés, 5.30-kor találkozó a Mandala Office előtt. A busz már várt ránk, gyorsan összeszedtem az kirándulás költségeit, egy kis számolás, osztás szorzás, létszám ellenőrzés és meg is érkezett Szurander (sajnos három hét is kevés volt, hogy rendesen megjegyezzem a nevét, de hallottam már cifrábbat is az általam kreált Szundinál, mint a Szánrájder pl.) kísérőnk és az ashram egyik irányítója. Már a napfelkeltés túránkra is Ő jött velünk és a közös város nézésre is, hogy segítsen eligazodni nekünk az indiai élet és életfelfogás eligazodásában. A buszunk teljesen megfelelő volt az igényeinknek, voltak székek és a sofőr tudta az utat, már nincsenek extra igényeink az itteni közlekedési eszközöket tekintve, már nem lepődünk meg rajta, hogy a légkondi a plafonra felszerelt ventilátor, vagy hogy tolós retesszel záródik a busz ajtaja, hogy a sofőr fülkéjében virágkoszorúk, világítós oltár, és jobb oldali kormány van. Sötét volt még, amikor elindultunk, nagy valószínűséggel megye határt léphettünk át, mert kértek útlevél másolatokat és volt egy bódé és egy sorompó, ahol várakoznunk kellett, majd egy hosszú hídon haladtunk át a Gangesz felett. Két oldal víz vette körül a területet, amin haladtunk, közvetlenül a folyó parton. Jó félórás sima út után átkeltünk még egy hídon és, ha jól tudom, akkor egy szigetre érkeztünk meg, ami egy helyi nemzeti park. Majd otthon jobban megnézzük Tomival térképeken, hogy hol is jártunk és helyesbítem a bejegyzéseket, most az élmény megosztásán van a hangsúly.
Itt már zötykölődősebb volt az út, jobbra balra dőlt a busz, ahogy haladtunk a terepen, egyszer meg is fordult a fejemben, hogy remélem nem értettünk valamit félre és nem így tesszük majd meg a szafari útvonalát egy zárt buszban, hiszen ez itt India, bármi megtörténhet … „No Problem!”.
De nem így történt, mert várt ránk négy nyitott tetejű dzsip, olyan igazi szafarizósok, amiket a természet filmekben és a mozikban is lehet látni. Így hát csoportosultunk és felpattantunk rá. Öten ültünk be a mi verdánkba és elsőként indultunk el Ágival, Ildivel, Krisztivel és a szobatársammal Csillával na és persze a szemfüles sofőrünkkel. Az út első fél órájában a fagyhalállal küzdöttünk, mert az ujjunk éppen csak nem fagyott hozzá a bukócsőhöz, az én esetemben a fényképező géphez. Sűrűn nőtt erdőben mentünk egy kijelölt úton, hajnalodott. Az erdő már önmagában is varázslatos volt, átjárta valamilyen misztikus, földön túli csend, az utat két oldalt folyamatosan embernél nagyobb méretű termeszvárak szegélyezték, a sofőr hirtelen lefékezett és a fák közé mutatott, legalább egy percig tartott, mire kiszúrtuk, hogy mit mutatott. Egy hatalmas nőstény szarvas állt a fák között, de a városhoz szokott szemünk nem akarta észrevenni a jól álcázott vadat, pedig hatalmas volt és nem volt egyedül, mert agancsos társa is ott állt a fák között. Fojtott hangon örültünk, mert a mögöttünk érkező 3 kocsiban ülő társainknak is szerettük volna, ha hasonló élménye lesz, mint nekünk. Út közben több ilyen jámbor állatot is felfedeztünk a fák között, majd kihajtottunk egy nagy térbe, ahol fák csak elvétve magaslottak ki az emberméretű fűből. Homokos úton haladva ismét megálltunk, és a földre mutatott a vezetőnk. Óriás macskalábnyomokat rajzolt ki a homok:
„Tiger!” – mondta ki hangosan az elmémben már ordító hangot, én abban a pillanatban ki is ugrottam a kocsiból… Első gondolatban csak azért tettem, hogy minél közelebbről készíthessem el róla a fotót, de kívülről a többieknek úgy jött át, mintha követni akarnám a nyomot, a sofőr nevetve azonnal visszahívott a kocsira. Így visszagondolva egyértelműen éreztem a bennem lévő tigrist és a társaimat akartam megkeresni, mint tudjuk:
„A tigrisek ehhez értenek a legjobban!”
Lábnyomot letettem a „szavanna” homokjára, ettől sokkal nyugodtabb szívvel szálltam vissza a kocsiba, most már a tigrisek is tudják, hogy itt jártam!
Tovább haladtunk és a lábnyomok sokasodtak a friss homokban, az egyik ilyennél ismét megálltunk:
– Áhhh Tiger! – mondtam már nagyon rutinosan, mire a vadőrünk hetykén félvállról odavetette.
– Jaguar!
Szinte egyszerre hőköltünk hátra. Majd hangos nevetésbe fulladtunk, ahogy átjött az a természetesség, miszerint mi mit képzelünk, az nem egy tigris, hanem jaguár, EVIDENS nem? Azóta ez a jelenet szállóigévé vált magyarosítva.
„H*lye vagy az JAGUÁR!” – mondjuk bármikor, amit evidensnek képzelünk, de valójában nem az, vagy igazából bármire.
A táj szavakkal szinte leírhatatlan, vagyis már előttem, meg nyilván utánam is sokan megírják. A hideg friss levegő és a csend szinte harapható volt, a hegyek mögött a távolban a nap lassan ébredezett, hosszú páracsík ült a fűerdő tetejére, és ameddig a szemellátott mindenhol érintetlen vadon vett körül. Ezen a részen kezdtünk el zanzásodni (alias Ildi), fojtott hangon röhögtünk, viccelődtünk rajta, hogy megy előttünk egy kijelölt csapat és ezt a rengeteg lábnyomot most pöttyintik oda elénk, hajtják kis az állatokat a karámból, mert az őzek és a szarvasok egyre sűrűbben bukkantak fel előttünk. Az utunkat többször vízátfolyás kereszteztem, amin ezzel a nyitott autóval igazi ’80-as évekbeli filmhősnőknek éreztük magunkat, ha Tarzan, vagy Maugli (ha már India) bármikor kiugorhatott volna a bokrok közül, bár én sokszor Akelát véltem kikukkantani a fák közül falkája élén. A hosszú vége nincsen síkságnak, vége lett és hegynek felfele tartunk az erdőn keresztül elefánt lábnyomokat követve. Megoszlottak a vélemények, hogy az elefántok most melyik irányba mennek, esetleg tolatva haladnak felfelé a hegyen, de túrnák vezetője biztosított minket róla, a roppan állatok előttünk haladnak. A nyomok frissek voltak, ezt onnan tudtuk biztosan, hogy egy-egy kupac kaka mellett elhaladva a frisseség illata áthatóan csapta meg szaglószerveinket:
– KAKAAA! – Kiáltottam lelkesen, ami úgy tűnt, hogy egyezményes nyelvezeten ugyanazt jelenti, mert nevetett a vezetőnk és utánozott, persze ezt tovább cifrázva végül minden ilyen kis kupacnak nagyon örültünk.
– Fresh Kakaaaa! – és megállva megörökítettük fotón is a nyomokkal egyetemben, amiről meggyőződtünk, hogy felfelé haladnak a hegyen, így hát követtük.
Sajnos az egyik kanyar után a meredek lejtőn lefelé haladhattak, mert elfogytak a nyomok, és a lenti ritkás területen nem jelentek meg előttünk az úgy várt szürke állatok. Út közben 3-4 erdész házat is láttunk és a parton növényeket vágó színes ruhás embereket. Kriszti az első ülésen megkérdezte, hogy nem vélnek e itt az emberek, mire sofőrünk kevés szókészlettel és tört angollal azt válaszolta, hogy „Nem félnek, mert mi itt vagyunk ők meg a másik oldalon!”. Ez számomra roppant megnyugtató volt, hogy legalább tőlünk tutira nem félnek, bár úgy gondolom a kérdésben inkább a tigris és egyéb állatokra ment volna az utalás, de lehet az egyértelmű, hogy attól nem félnek, ha itt élnek. Őzekből és szarvasokból rengeteget láttunk, az idő elteltével és a nap felkeltével a nagytestűeket leváltották az apró pettyesek és a kicsi csíkos fenekűek, akik vidáman ugráltak át az úton, és heverésztek a kisebb nagyobb tisztásokon. Ahogy melegedett az idő az erőd madarai is előkerültek és gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompáztak. Volt szerencsénk táncoló pávát látni, zöld papagájokat felrepülni csoportosan a réten, magányos élénk kék csodát rebbenni a fák között és hallani mindegyikük elképesztő énekét. Néhol a fákon majmok ugráltak át felettünk és valahol sasok köröztek, sőt volt alkalmunk fán kényelmesen ülő keselyűt is szemrevételezni, pont mint a mesében, felhúzott vállal gubbasztott az ágon, s tőle nem messze egy másik. Persze nem adtuk fel azt sem, hogy elefántot vagy tigrist lássunk, de azért nagyon örültünk az ismétlődő őzeknek, szarvasoknak és egy-két helyen még vaddisznók is kedélyesen túrták a földet. Hatalmas sziklás, kavicsos, kopár területre érkeztünk, ahol megkértem a vezetőnket, hogy álljunk meg, mert szeretnénk pár követ szedni magunknak. Ez biztonságos résznek bizonyult, így pár percre elhagyhattuk, az addig biztonságot nyújtó gépjárművet. A zanzás hangulatunk szép lassan csendesedett el az idő elteltével, aminek múlása egyre gyorsabbá vált, ahogy közeledtünk utunk végéhez. Visszaszállva, egy patakos részen, ahol az elmondás alapján az elefántok inni szoktak még egy megállót kértünk, hogy egy rövid kétperces csendmeditációban is kiélvezhessük ezt a tájat és az élményt, hogy Indiában vagyunk. Ezt a gondolatot ezen a napon sokszor hozta fel nekem maga az élmény, már reggel is úgy keltem, hogy „Indiában vagyok!ÉN? Hogy lehet ez?Hiszen ez valójában lehetetlen!És mégis Indiában vagyok, egy nyitott dzsipben ülök, körülöttem a vadon, szabadon kószáló tigrisek ólálkodnak a bokrok között, jaguárok lesnek a fákról… ÉN INDIÁBAN VAGYOK!” Magamban hálát adtam!
Az utolsó szakaszon ősöreg fák borultak fölénk, mintha egy alagúton haladtunk volna át. Megnyugtató csend ölelt minket körül, többször láttam, ahogy a fák ferde ágain elnyúlva fekszik egy nagymacska féle, ringatja farkát, mellső lába hosszan nyúlik lefelé, ahogy elefántok lassan felnyúlnak ormányaikkal, hogy letépjék a fák leveleit és jóízűen elfogyasszák, ahogy sárga szemével tigrisek ólálkodnak a gyanútlan áldozataik felé … a fantáziám igen élénk, így a hangulat megteremtette a lehetőséget, hogy belássak a rejtelmek mögé is, amit nem fedett fel nekünk a vadon.
Már messziről láttuk a kaput, ami utunk végét jelentette. Indiai stílusban épül hatalmas kapu, amit egyébként oldalt meg lehet kerülni, mert kerítés nincsen hozzá, ezért Indiai stílusú, mert félig van csak kész. Az élményhez még hozzá tartozik, hogy 5 rupiért lehetett pisilni egy épületben, amiben két kisebb helyiségben egy egy lyuk volt a csempék között … 5 rupi, de igazából megfizethetetlen.
Gyorsan szétszéledtünk, amíg a többiek is beérkeztek, addig is hasznosan, pörgetve a gazdaságot elvertünk egy kis pénzt szuvenírekre és csájra, majd felszálltunk a buszra és nagy örömmel indultunk haza. Most már világosban is láthattuk, hogy milyen gyönyörű részeken haladtunk, ahogy a Gangesz kísért minket a hídig.
Visszaérve kísérőnk a legjobb hírrel örvendeztetett minket, miszerint 10 óra ugyan elmúlt, de megvártak minket a konyhán és még kapunk reggelit. Ez volt a három hét alatt a legeslegfinomabb reggeli, amit ettem és még csak 10 óra volt, még előttünk volt egy egész nap, amit némi vásárlással és az ashram programjaival töltöttünk. A csütörtöki avatáshoz a parasadba (adomány, felajánlás) még megvettem a gyümölcsöket és az egyik helyi poros kis boltban körül néztem. Volt itt egy kis sarok, ahol megannyi koszos kis doboz volt, annyira fel voltam a reggeli kirándulás miatt töltődve, hogy az összeset átpakoltam és az ott álló boltostól mindenről megkérdeztem mi az és persze az árát is. Találtam esküvői párt ábrázoló szobrot, aminél hiányzott a vőlegény feje, megannyi lámpaként is használható szobrot, Ganésásat, Sívásat és, ami a legjobban tetszett, hogy az egyik kibontásánál Szvámi Ritavan nézett rám a műanyag szoborról, amit meg is mutattam az éppen érkező lányoknak. A boltos valamit érthetett, mert először elvigyorodott, majd lesütötte a szemét. Bizonyára ez neki tiszteletlenségnek is tűnhetett, ha nem értette a szöveget, csak a szavakat és az örömöt esetleg másként értette. Én személy szerint megörültem, hogy még itt is megtalálom a guru áldását. Találtam pár hasznos kincset, amit pár rupiért meg is vettem, hogy örüljenek az itthoniak.
Az esti szokásos 8 órás előadás elején most mi adtuk elő az elmúlt 7 napban megtanult rövidke táncunkat az összegyűlteknek és Svamidjinek is. Tanárunk és a jelenlévők is meghatódottan nézték végig, ahogy tucatnyi lelkes amatőr, talpig fehérben Indiai táncot lejt, teljes áhítattal.