2017. február 26., Vasárnap
Éppen a naplómat pötyögtem, amikor egyszer csak patadobogásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban már el is szaladt az ajtó előtt két szökevény boci … jiháááá! Itt ez is megtörténhet!
Ma is városnézős nap volt, de mivel én már szombaton mindent megvettem szinteeee, ezért most még több figyelmet szentelhettem a városnak. Már nagyon indiai stílusban tolljuk, így beültünk a 6 fős tukk-tukkba heten! Hogyan legyél menő Indiában (is) első fejezet!!
Első utunk a piacig vezetetett, több szári boltot is szemrevételeztünk, majd találtunk egy varrodát is, de mindent csak érintőlegesen, felfedezés céljából néztünk meg, mert kis csoportunknak „randija” volt Rahullal a fiatal ashramos jógatanárunkkal, hogy a vasárnapi kimenő napján megmutasson nekünk pár helyet. Ismét átmentünk a hídon és a túloldalon a lányok kicsit szétszéledtek vásárolgatni. Én ehhez már nem társultam, mert végre találtam szürke, fekete képű majmokat. Ezek a példányok sokkal barátságosabbak rózsaszín hátsójú barátaikhoz képest, az emberek etetik őket és köztük mászkálnak, kurkásznak. Az egyik ilyen példány vetekedett Boston(20kg husky keverék kutyusunk) méreteivel, ha nem volt nála még nagyobb, egy kicsi maki éppen tisztogatta a bundáját, míg a majom király jólesően elnyújtózott egy szobor talpazatán, az emberek feje felett. Kifejezetten fenséges benyomást keltett.
Majd vasárnapi túráink önfeláldozó vezetője is – hogy miért önfeláldozó a végére kiderül – megérkezett. Bementünk még pár boltba, mutatott nekünk néhányat, ahova érdemes bemenni és nagyszerű(remélem) tippet adott, hogy mit lehet ajándékba venni egy 31 éves Magyar fiúnak Indiában, akit a szuperhősök és az amerikai foci érdekel a legjobban, a dartsot és a gitar herot már nem is mondtam, azt nem tudtam volna megfelelően elmagyarázni …
Végezvén a vásárlással lementünk a partra, ahol már a nap elindult lefelé a hegyek mögé, a lányok elfáradtak, így 5-en hajóval átkeltek a túlpartra és visszamentek az ashramba. Panni, Rahul és én még maradtunk, mert már nagyon vágytunk lemenni a homokos „tengerpartra”. Kis utcákon, mocskos földutakon, bádogból ácsolt kicsi viskók mellett vezetett el utunk egy templomhoz, ami a Gangesz partjához közel épült. Erről megtudtuk, hogy ’68-ban itt tartózkodott a Beatles 3 hónapig, és a közelben lévő partra jártak meditálni. Én az egész történetet pár szóval tudtam összefoglalni…
„Óóó, I know, Yeeeeee!” Közben egy Beatles számon gondolkoztam, és persze neki is kezdtem elénekelni… „Yellow submarin, the yellow submarin…” de ennyi jutott eszembe, azóta már sikerült többet is felidézni, de valójában akkor ott a magasra nőtt majom fa, amin mindenhol majmok lógtak, a templom előtti kert és a kilátás a homokos, kavicsos partra belém fojtotta a dalokat és a szót is…
Ezek a kövek (is) élnek… jócskán lemaradtam, mert lassú tempómban szépen egyesével minden nagy kőre ráléptem, egészen olyan érzés tört rám hirtelen, mintha egy barlangban a mésztufa gátakon próbálnék átkelni a túloldalra, honvágyam lett a felszín alatti formák iránt és a beszélő kövekhez. Volt, amelyiket felvettem, megszeretgettem és néhányat el is tettem, amik velem akartak jönni. A kövek között egy-egy helyen büdöskék nőttek ki magányosan, kis tavak zöldültek a gyorsan csobogó folyó mellett, krokodil egy szál se, az aggódó keresztgyerek nyugodjon meg, nem haraptam meg egyet sem.
Utolérve a többieket levettem a cipőmet, belemerítettem a lábamat, megmostam a vízben a kavicsokat és a szombaton vett málámat is. A víz melegebb volt, mint hazánk barlangjainak vize, és kellemesen hűsítette a lejárt lábamat, a kavicsok pont talpba simulóak voltak, jól megmasszírozták a talpamat. A naplemente gyönyörű volt, ahogy eltűnt a hegy túloldalán és narancssárgára festett a Gangeszt, közben mantrák hangját hozta a folyó másik partjáról, ahol éppen a napi Gangaratrit tartották és kérték az áldás az Istenanyától, vízrebocsátva kis virággal és mécsessel teli levél edénykét, mint felajánlást.
Sötétedés után visszaindultunk a városba. Sajnos a vacsorát már ekkor lekéstük, de amúgy is azt az infót kaptuk, hogy vasárnap nincsen olyan jó kaja, szóval annyira nem bántuk, elmentünk tehát egy helyi kajáldába. A bejáratnál egy kövér ember ült egy emelvényen lévő széken, rózsaszínre festett arccal, kopasz fején egyetlen copfba fogott, égnek meredező hajjal. Nagyon bizarr látvány volt, de ez erre megszokott lehet, mert arrébb is volt ilyen élő szobor… sajnos fotó nem készült, mert mire végeztünk lejárhatott a munkai dejük… eltűntek. Én annyit kértem a rendelésnél, hogy paneer és krumpli legyen benne, így kaptunk három szószos cuccot, egy nagy halom olajban sült naan kenyeret és vizet… nagyon veszélyesen élünk ám, mert mind megettük és még a vizet is megittuk, Rahul szerint az itteni víz nagyon egészséges, mert réz edényekben tartják és a réz kell a szervezetnek… elhittem, megittam, nem éreztem semmiről, hogy ártani tudna és még másnap is teljesen jól voltam.
Későre járt már az idő és úgy tűnt, hogy már az esti imáról is le fogunk késni, Pannival nem tudtuk eldönteni, hogy kísérőnknek ez most komoly gond, vagy nem. Az első riksa, amire felszálltunk csak a piacig közlekedett és még mielőtt odaértünk volna egy jó negyedórán keresztül egy helyben álltunk, mert egy nagy busz próbált a kis utcában evickélni a forgalomban. Így volt alkalmam megfigyelni az itteni tömegközlekedés működését, az emberek ki be ugráltak a járműből, odaadtak valamennyi pénzt és mentek tovább. Ami nagyon tetszett, hogy az itteni koldusnak tűnő, sárga ruhába öltözött férfi is adott a sofőrnek kérés nélkül valamennyi aprót.
A piacon újat kellett szereznünk, mivel már csak hárman voltunk ezért ezek akkor indultak csak el, amikor tele lett a jármű, szóval tényleg kezdjük átvenni páran a helyi ritmust. Mivel nem dőlt el, hogy a késés baj vagy sem, így fél 9-kor még lelkesen kitaláltuk, hogy mi szeretnénk valami édességet is enni, mert pont itt van az a cukrászda, ahova már odafelé is bementünk a csajokkal és végig kóstoltuk a kínálatot. Rahul szerint volt egy jobb hely, aminek kimondását talán meg is bánta, mert onnantól fogva természetesen mi már a jobb helyre akartunk menni, ami a túloldalon volt. Ha valami még durvább a nappali közlekedésnél, akkor az az esti forgalom… próbáltam elsajátítani a technikát mi szerint határozottan kell áthaladni az úttesten, ezt abban a tempóban, amit Rahul diktált kizárólag csukott szemmel tudtam megtenni, Pannival összekapaszkodva, igyekeztük tartani a lépést a nagy sietségben. A cukrászda roskadásig volt telve, egymás felett kiabáltak át az emberek máshol kellett rendelni és máshol kellett fizetni, óriási káosz amiben úgy tűnik rajtunk kívül mindenki eligazodott. Kértünk pár finomnak tűnő és ajánlott dolgot, majd rohanás a helyi járatokhoz. Felszállás és száguldás az ashramig, menet közben befaltuk a finomságokat, az egyik az madártej szerű volt, a másik mogyorós-mandulás édes, de ez volt a legjobb és a harmadik zöld színűnek olyan íze volt, mintha nagyanyáink orosz rózsavizét keverték volna össze fogkrémmel és megtöltötték volna mogyoróval, nem mondom, hogy rossz íze volt, inkább jellegzetes!
Visszaérve jógaoktatónk elszaladt az imára, mi meg Pannival kiültünk a kertbe, gondoltuk majd jóízűen elfogyasztjuk a mangókat, amiket szereztünk, de mire a padokhoz értünk már nem maradt belőle, mert út közben elosztogattuk és mivel az itteni mangó nagyoooon finooom, gyorsan elkapkodták… a mangó ismét újabb függőket hozott létre, ahogy Anna már rászoktatta Tündit, most minket is elkapott a mangóláz, írás közben is itt árválkodik egy mellettem, aminek ennek a mondat végén neki fogok esni!
*Mosom a málám
**Majomkirály