2017.02.25., Szombat
Fogadott anyukáim és nagymamám elhívott, hogy menjünk együtt shoppingolni, szerettem volna, ha segítenek választani ruhákat, így felkerekedtünk ebéd után. Fogtunk egy tukk-tukkot 150 rupiért és megindult a zötykölődés. Számomra ez még mindig nagy élmény, egyszerűen jó érzés a megnyugtató csendből kimenni a szöges ellentétébe ennek a világnak, a zajba, dudálásba, ordításba, motorok robogásába és az állandó rohanásba. Elmentünk a hídig, ahol kezdetét vette a shoopiiiing!! Szinte minden boltba bementünk, mindent megcsodáltunk, magunkhoz próbáltuk, az ékszeres boltokat végig nézegettük, megfogdostuk. Annyira magával ragadott a nézelődés, hogy már bőven a túl oldalán voltunk a hídnak és az utolsó boltok egyikébe, amikor felfedeztem, hogy a fényképezőgépet még csak ki sem vettem a táskámból, csak akkor, amikor helyet kellett csinálni a sok cuccnak, amit belepakoltunk. Annyi szép holmi van itt, nagyon jó tapintású anyagokkal, egy a baj a helyi portékákkal, főleg a ruha neműkkel, hogy szép, meg jó minőség, de lusták rendesen összevarrni, a legtöbb darabnál már látszik, hogy ezt otthon egy menettel át kell varrni, különben pár alkalom után szétszalad rajtad. De ez jellemző itt mindenre, gyönyörű a maga nemében, díszített, ünnepi, az emberek, nők és férfiak nagy része tiszta, csinos, nem csak hétvégére, hanem állandóra szebbnél szebb ruhákban járnak, de az út szélén dobja el a szemetet, kuka alig van és a kóbor kutyák, a kóbor tehenek ürülékén élnek. Szélsőségek milliói fordul meg itt, ami számunkra európai emberek számára még két hét után is szokatlan. Többen próbálták ezt orvosolni, Ghandi, Teréz anya, Szvámi Ráma … de kevés sikerrel, apró változásokkal.
Szomorú sokszor látni, hogy édesanyák az út szélén szoptatják az újszülött csecsemőt, a gyerekek pucéran rohangálnak a kiszáradt Gangesz medrében, tudni, hogy a lesoványodott teheneket, a bikákat és a kicsiket egyszerűen útnak engedik, de a hitük miatt nem lesz belőlük mégsem hamburger. Sajnos nehéz eldönteni és persze nincs is rá szükség, hogy melyik a jobb, vagy rosszabb megoldás. Az otthoni viszonyokhoz képest, hogy a hűtőpultban ott zöldül be a boltokban a hús, mert annyit vágnak, hogy nem vagyunk képesek elfogyasztani, hogy tápszerrel etetik, hizlalják az állatokat, hogy még több legyen, itt pedig szabadon mászkál és nem élnek vele, ugyan nem bántják őket, de nem is tisztelik a már használhatatlan állatokat, ez is egy ilyen furcsa kettősség. A másik véglet a rengeteg sárga ruhás ember, akik a lemondottak, szvámik, azaz lemondtak minden földi javukról. Az utcákon belőlük rengeteg van, nagy a valószínűsége, hogy a legtöbbjüknek amúgy sem volt semmije és a koldulás lehetősége, a szabad élet miatt választotta ezt, nincsen bérleti díj, rezsi ők azok az emberek, akiket mi otthon hajléktalanoknak hívunk és sokszor az aluljárókban éjszakáznak. Itt a napsütötte Gangesz partján fürdenek és éjjel millió takaróikban alszanak. A környezetre ránézve munka lenne, de valahogy mégis inkább a szórakozás és a mindennapos, esti ünnepségeken van a hangsúly, az élet élvezete és nem az élése a lényeg, ahogy kis hazánkban talán pont az ellenkezője a jellemző, hogy élni igyekszünk az életünk, de közben elmarad az élvezése, de ez csak az én meglátásom, abban is biztos vagyok, hogy ennyi idő alatt nem láthatom meg minden oldalát az itteni életnek, ahogy még az otthoniét sem.
Érdekes, hogy pont a shopping téma kapcsán merültek fel, de vásárlás közben is sokszor eszembe jutott, hogy én ezt és ezt most megvehetem, ő pedig az utcán ül és ki tudja mióta nem evett, de pénzt, ételt adni egy-egy embernek lehetetlen, mert akkor mindegyik kér, így ez volt a majmokon kívül az egyik leghatározottabb tiltás, hogy a koldusoknak nem szabad adni semmit, de fotózni sem, mert akkor addig követnek, amíg nem adsz nekik valamit. Nincsen ítéletem, és nem is szeretném, ha bárkinek ez alapján lenne, mert nem érzem úgy, hogy az egyik jobb lenne vagy rosszabb, csak más, ők másként élik meg az egészet, másik úton mennek, de végső soron mind ugyanoda igyekszünk, ki így ki pedig úgy … A jó cselekedeteimet a kisebb élőlényekkel azért megtehettem, eddig kétszer vittünk ki ételt a kiskutyáknak és akármilyen mocskosak is voltak, megszeretgettük őket, ami úgy tűnt még jobban kell nekik, mint a táplálék, illetve az egyik árustól csak azért sem kértem el az utcán a visszajárót, oda úgyse megyek többet, nem fog hozzászokni…
Egyébként nagyszerű napunk volt, mindenki elégedett volt a vásárlással, én lassan elsajátítom készség szinten az itteni fejcsóválás technikát, amiről eleinte mind azt hittük, hogy valami nem tetszik nekik, amikor olyan „talán igen talán nem nem tudom” fejrázással vették el a pénzt, azóta kiderült, hogy ez náluk az „IGEN, köszönöm, jó így”. Az előző napi esti táncelőadáson az volt a kérés, hogy ne fotózzunk és kamerázzunk, de csak azért, hogy a szívünkbe zárjuk be az emléket ne pedig egy eszközbe, ezt én ezen a napon megvalósítottam, így másodszorra, hogy már mindent előző héten lefotóztam, végre a saját szememen keresztül is megcsodálhattam mindent újra, végre nem olyan voltam, mint egy Japán turista.
Vacsorára, az előadásra és az imára pont visszaértünk.
Az előző esti pooja és a 4 óra alvás eléggé kivett az erőmből ezzel a félnapos vásárlással együtt, így vacsora után feladtam, hogy az előadást is végig tudom hallgatni, így gyorsan behernyózódtam a hálózsákomba.
*Képen Tündi válogat a sálak között.