2017.02.23, csütörtök
Hajnali 4 órás kelés, 4.45-kor indulás. Most egy igazi indiai tömegközlekedő buszt kaptunk, arra nem jöttünk rá, hogyan számolták ki azt, hogy hány fős busz kell, de 5-el kevesebb volt a hely… ez amolyan Indiai stílus, „No problem…”, férnek még oda… na azért ez nálunk nem így ment, mert aki kimaradt pont befért egy autóba. Még sötét éjszaka volt, így alig láttunk valamit az útból, de a távoli fények és a sok kanyargás arra adott következtetési lehetőséget, hogy hegynek tartunk felfelé… néha, amit az ablakból láttam az is sok(k) volt, az út szinte elveszett alattunk. Kicsit több, mint egy óra alatt felértünk a Himalaya hegység egyik részére, a Kunjapuri templomot rejtő hegyre, innen még hosszú lépcsők sora vezetett fel a tetejére. Nagyon sajnáltam, hogy nem fogadtam meg egyik barátom tanácsát és nem hoztam el az otthoni rugós játékot, azt, amit Ace Ventura is leküld a lépcsőkön, itt nagyon adta volna egy sorozat abból és még csak meg sem lepődtek volna rajta a többiek, ha lett volna nálam egy ilyen.
A templom udvaráról csodálatos panoráma fogadott minket, a nap első sugarai már felfénylettek a hegyek felett, de még a teljes kibontakozásig várnunk kellett. Összeszereltem az állványt a fényképezőgéppel és kerestem helyet pár hosszú záridős kép elkészítéséhez, az egyik ilyen nagyszerű ötletem természetesen egy nehezen megközelíthető kisebb épület teteje lett volna, amit látszólag kisebb erőfeszítéssel meg is másztam volna, de inkább csak a tetejére tettem az állványt és onnan kattingattam, mert nem akartam ráhozni a frászt a sok aggódó pótszülőre, Adri segédkezett nekem és cinkos társam lett volna az épület bevételében is. Egyébkééént Adri azon kevesek közé tartozik, aki az itt töltött időnk alatt megmászta 4 nap alatt a Himalája egyik 4000 m körüli hegyét éééés magával vitte a kabátomat is, szóval a kabim járt 4000 m felett is és pár órát még hátizsákon kívül is volt, na meg egy csodás követ is kapok majd, ha nem felejtek el átmenni érte, hogy kiválasszam (nem fogom).
Szóval a napfelkelte megkezdődött a korláthoz sorakoztunk és áhítattal figyeltük, ahogy nap apám kidugja fejét a hegyek mögül…
– Akkor én most kimászom… – tettem át az állványt a korláton és már hajoltam is…
– NEM! – szólt rám Ágnes anyám határozottan….
– Jó csak vicceltem! – hehe szeretem, ha figyelnek rám, na meg jó volt ugratni, annyira hálás gyermek vagyok.
Szóval nem másztam, egyébként csak egy nagyon rövid, kósza gondolat volt és igazából neeem iiis akartam kimászni. Sikerült néhány jó fotót elkészíteni, majd csoportképhez is összegyűltünk. Ekkor érkeztek meg minden történetem – szinte – állandó szereplői a majmok, na de ezek nem akármilyen majmok, hanem templomi majmok voltak. Nem olyan félénkek, mint az eddigiek, simán bepózoltak a gépnek és sokkal közelebb is engedtek magukhoz minket, persze a túúúl sooknak itt is ugyanaz volt a visszajelzése, így szerencsére megint bővült a majmos képek tárháza. Ezekből külön mappát fogok válogatni emlős társunk rajongóinak.
Lefelé a lépcsőzés valamivel kellemesebb volt, az emberszabásúak a felettünk lévő bádogtetőn ugráltak, ami némileg ijesztően hatott, de a fincsi gyömbéres, édes csaj tea, amit Pannitól kaptam, mindent feledtetett, annak ellenére is, hogy lépcsőzés közben némi mennyiséget a ruhaujjamba öntöttem belőle. Még elkattintottunk pár szelfit, meg tájképet, vettem egy kopott piros kendőt 20 rupiért és irány a busz hátulja. Ehhh ez az a hely, ahol minden zökkenésnél összekoccantak a csigolyáink. Mellettem ülő kolléganő azt kérdezte, hogy minek ennyi fekvő rendőrt… én azt kérdeztem, hogy miért nem lassít le, ha már van ilyen, de ez már a városban volt, előtte még egy nagyon izgalmas, kacskaringós és gyönyörű panorámás utunk volt lefelé. A másfél busznyi, szakadék mellé épített úton jött velünk szembe minden… másik busz, traktor, motor, autó a kanyarban, tehén, kutya, MAJOM!… szóval tényleg minden, a beláthatatlan kanyaroknál némi lassítás azért volt, de inkább egy enyhe dudálás egyik vagy másik irányból. Előre evickéltem és kb. 12 perces videóban megörökítettem az élményt, aminek már a felvétele sem volt egyszerű, mert nem létező fogalom erre felé a lengés csillapító. A városnak ezen része még elképesztőbb, varacskos disznók szabadon, az utcán nyílt bordély üzlet, kamionról bömbölő diszkó zene, mellette táncoló fiatalok …
És még csak reggel fél 9 volt, mikor visszaértünk, szerencsére még pont reggeli idő és némi lézengésnyi lehetőségünk volt az újabb 10 órás táncóra előtt. Ma már táncoltunk is, persze a két órából kb 15 percet, a többi elmélet és a végén a kéztartások ismétlése és néhány újabb felvétele. Nem igazán értettem mi történt, tisztán emlékeztem, hogy előző nap a bal kisujjam még működött, ma már nem akarta azt, amire én gondoltam … áhh … tudatosság, na az a kezeimben tutira kevés van még… kérdezte is a tanárunk, hogy miközben ezt és ezt csináltál gondoltál e valamire… éreztél e valamit? Boldogan közöltem, hogy perszeeee vidámságot és, hogy ez milyen vicces! Akkor nem jól csináltad! Súlytott le rám ő és a felismerés is… hát jó, akkor nem élvezem na! 😀
Ami természetesen nem volt igaz, mert Ágival végig röhögtük, főleg, amikor két csoportban egymással szembe állított minket… Sreet Dance Fight!! Csekdisszááuut! Bár ezt asszem csak én értettem, Ágit azért rávezettem… Aztán szem, kéz, láb koordináció, miközben nem gondolok másra, de az érzelmeket fejezzem ki az arcommal … agyféltekék teljes lezsibbasztása … Persze volt olyan pillanat, amikor megpróbáltam a tudatosság szintjére vinni a mozdulataimat, amikor csinálni kellett. Ezután még a légzés technikai órán sem volt erőnk maradni.
Ebéd után Japára mentünk, az előző napon gyakorolt mantra meditációra, amit minden hónap végén megtartanak, ezzel védelmet kérve az egész világra. Majd 3-tól egy nagyon jó előadáson vettünk részt. Az előző szombati Kirtan együttes énekesnője, Szvámi Ráma egykori tanítványa jött el hozzánk újra, Panni kérésére, hogy történeteket meséljen nekünk a gururól. Tanulságos, sok poénnal fűszerezett, mélyen elgondolkodtató történetek voltak ezek, el is húzódott, belenyúlva a jóga időbe, amit mi egyáltalán nem bántunk, mert még órákig tudtuk volna hallgatni…
Aztán jóga „fhííííl, rhilllleeeeksz” …
És Csilla kedvenc mondatai:
„Just feel your heartbeat! Enjoy!”