2017.02.20 – 21, Hétfő, Kedd
Beléptünk itteni életünk második hetébe, odahaza is hétfő lett, a legtöbben elmentek dolgozni, a facebookon, megannyi hétvégét sirató meme és a következő hétvégét váró poszt jelenik meg, legalábbis így emlékszem. Kicsit én ezt itt is érzem, mivel a hétvégénk tényleg úgy telt, hogy jobban elengedtük magunkat, kiléptünk az itteni körforgásból, a napi rutinból. Az én részemről a vasárnapot és az előző hetet azzal próbáltam meg kipihenni, hogy részt vettem a foglalkozások egy részén, sétálgattam, áramoltam, beszélgettem, olvastam, mostam. A hétfő különösebb emberi léptékű esemény nélkül zajlott, még a majmokat is alig láttuk, boltba sem mentem ki, így ez a nap a lelki fejlődés jegyében telt el. Este csodálatos előadást tartott Tündi a Bennünk Élő Görög Istennőkről, amihez képeket gyűjtöttem és projektorral kivetítettük, hogy vizuálisan is még élvezhetőbb legyen az előadás. Sokszor hallott téma, de az egyik kedvencem, így megunhatatlan számomra és azokat is láthatóan elvarázsolta, akik eddig még nem hallották, nem ismerték.
Kedd hajnalban viharra ébredtünk, a fákat, bokrokat, a tetőt csapkodta a szél, a villám, mely az égen hasított át bevilágította a szobánkat és nagy robajjal adta jelét, hogy itt járt. A Görög Istenek után ez igazából elég passzoló hajnali ébresztő volt, úgy tűnik Zeusz megsértődött, hogy ő csupán párszor szerepelt, mint férj.
Mivel rosszul és keveset aludtam, így az ébredés sem ment olyan simán, de a 8 órás egyéni meditációra meg tudtam érkezni, viszonylag kipihenten, aztán csatlakoztam a simiző meditációmhoz, vagyis meglátogattam a bocikat. A legkisebbel már annyira jóban vagyunk, hogy leguggoltam hozzá és ő a fejével és az egész nyakával a jobb karomba feküdt, így tudtam simogatni az egész hátát, nagyon meghitt pillanat volt. Ezen a napon tartotta Anna és Tündi az utolsó női terápiás óránkat, persze így időnk nyílt a további programokra, de némi űrt éreztem magamban, hogy akkor most lezáródott egy fejezet. A reggeli éneklős, körtáncos órán néhány itteni férfi és utazó is csatlakozott, bár nem értették a magyar szöveget, érezhető volt az erő és az egység a táncunkban, méltó lezárása a női lét témájának. Edit (fogadott nagymamám, de ő még nem tudja) felajánlott nekem egy masszírozást, a szombat esti „köhögésemet” enyhítendően, amire most jutott időnk, így elvonultunk egy kis silence terembe. Kicsivvel később Panni is csatlakozott, mert a sok tolmácsolás nagyon leszívta az energiáit. Mikor én készen lettem, egy kis pihenés után felajánlottam, hogy kicsit áttöltök neki az energiáimból, így először élesben alkalmaztam a tanult, ringatásokat, csontok összerakását. Megerősödött bennem, hogy jó helyen leszek azon a kismama jóga képzőn márciustól, mert nekem is jól esett és Panni is fel tudott töltődni, hiszen neki minden egyes alkalom olyan, mintha világra hozna egy gyönyörű gyermeket, a hangjával teremti meg nekünk, hogy mi is részesei lehessünk az előadásoknak, és mások is élvezhessék a mienket.
A délután folyamán történt az egyik izgalmas része a napnak, szerintem ilyen is csak Indiában történhet, de Mariann erre mondja, hogy „karma suck”.
Visszatérve a házunkhoz, megint felborított kukák és az „utcákon” kószáló majmok fogadtak minket, ami már megszokott, szinte időre jönnek, egy turnus reggeli után, egy ebéd környékén és egy sötétedés előtt, nem mindig, de ha jönnek, akkor ezeket az időpontokat igyekeznek megtartani. Az egyik feltételezhetően nőstény majom a teraszunk sarkánál táborozott le, felbátorodva kaptuk elő a fényképezőinket és kattingattunk, ha egy bizonyos távolságot nem tartottunk, akkor sziszegett ránk, mint egy kígyó és kissé megemelkedett, de nem tanúsított ennél több agressziót. Mikor Mariann bement ketten maradtunk a cicis makival – jól kivehető, hogy nem rég még szoptatós mama volt – én magyaráztam neki folyamatosan… „Na most mi van? Ugye nem is vagy te agresszív? Meddig maradsz? stb.”, aztán szépen elbandukolt… én bementem a konyhába, behajtottam az ajtót és az ablakon néha kinéztem, közben kimagyaráztam, hogy „Majd most jóóól megeszem egy banánt, hahahaaa…” Elfogyasztottam a banánomat, beledobtam a kukába és, ahogy kinéztem az ablakon az előző látogatónk éppen az ajtó felé tartott, mint a filmekben…
„Haha be vaaan… jaaajj niiincs!” Tudni kell, hogy ezeket a teremtményeket, akár csak otthon a macskámat már felvértezte a nagy világ ezzel a tudással és simán kinyitják az ajtót, állítólag a reteszt is el tudják húzni, ha csak hanyagul ráhúzod és átszaladsz a szomszédba… Szóval, mint akit kilőttek megkerültem a pultot és rárántottam az ajtóra, „Slikk-slukk” retesz, alul felül, mert a majom keze már a kilincsen volt. Mama makim csalódottan az ablak alá somfordált, és felült az ott lévő székre. Miközben néha oldalra nézett, szemmel tartva a terepet, befelé sasolt… az ablak nyitva volt, de szerencsére erős fém szúnyogháló van rajta, ami elválasztott minket, és így végre fél méterre kerülhettem egy kifejlett majomhoz anélkül, hogy leharaphatta volna az orromat.
Úgy negyed órán keresztül így estünk túszul a helyi erőnek, mert persze kimenni egyikünk sem mert. Szvámi Ráma egyik történetében, megtanulja mesterétől, hogy a méhek a szív nyelvén beszélnek, de úgy tűnik a majmok a környéken magyarul!