2017.02.19, Vasárnap
Előző este ismét 11-kor sikerült ágyba kerülnünk, így közösen megbeszéltük, hogy nem állítunk be ébresztőt, kelünk, amikor kelünk. Így kimaradt a reggeli imádság és az átmozgatás, de a meditációra elmentem. 20 percet töltöttem abban a szuper csendben, amit az a nagy terem, a meditáló Szvámik, és maga Szvámi Ráma jelenléte ad, sajnos az én elmém nem tudott lecsendesedni, sok próbálkozásra van még ahhoz szükségem. De tudtam, hogy van az ashramban egy hely, ahol ki tudom kapcsolni és valóban tudok meditálni, ez pedig az épület, ahol a tehenek vannak elszállásolva. Meg is látogattam itteni szőrös barátaimat és nem féltve a fehér nadrágomat és a polár pulcsimat alaposan megszeretgettük egymást. Számomra is hihetetlen, hogy egy alapvetően „haszon” állat – egyre kevésbé tetszik ez a kifejezés – , ennyire kezes tud lenni. Három kicsi boci van, közülük az egyik még igen apró, Ő félénk és nehezen barátkozó, viszont a két nagy, mintha csak Blitz és Boston lenne. Az egyik békésen, kezembe, ölembe simulva viseli és adja a szeretetet, a másik pedig, ha tud, akkor betolakszik és kierőszakolja magának, így lett Ő számomra Boston és a másik Blitz, persze van nekik saját nevük, de ezt még nem derítettem ki. Az elme tökéletes kikapcsolása sikerült.
Reggeli, és 10-kor találka a Mandala Office (recepció) előtt, a tuktukok vagy rikásák (még nem jöttem rá, hogy ez két külön jármű, vagy két név egy járműre) már vártak minket, az egyik helyi tanítvány (Rahul) és egy másik itteni indiai segített nekünk az utazásban, így nagyon jó áron vittek el minket a városba a hidakhoz, a Ramjulah-hoz és a Lasmajulahoz. A 5-6-an fértünk el egy ilyen járműbe, Tündiékhez csatlakoztam és megindult az eszeveszett száguldás.
Azért írom a címben, hogy igazi India, mert az ashram egy magas fallal körbezárt, katonai ruhába öltözött biztonságiakkal védett, minden szinten elszeparált terület, de kilépve – jelen esetben kigurulva – erről a területről, egy egészen másik vilgá fogad minket. Ha elég képletes szeretnék lennie, akkor olyan, mint a régi Mel Gibsonos MAD MAX filmek világa, mint egy utópisztikus, világ vége utána újra kezdés. Egy idő után elvesztek a cicomás házak is megláthattuk India, legszegényebb arcát is, de most nem megyek bele itt az elmélkedésekbe, arra egy külön cikket szánok, hogy milyen társadalmi, filozófiai kérdések merültek fel bennem.
Tehát hajtottunk, ha már Mad Max, akkor jöttek a motorok, sőőőt motoros bandák, 6-7 sávban, jobbról balról, néha egymást előzték a járműveink, így hangos éljenzések és „juhééék”, meg „hellóóóók” reppentek a levegőben, amiket simán elnyomott azaz általános zaj, ami a várost jellemző. Tülkölés, dudálás, ordítás, tehén bőgés… itt egy felfordult tukktukk, ott egy szári bolt, aztán egy gyümölcsös bodá, aztán egy tehén az út közepén, egy csoport csacsi, egy szabadon kószálók ló, pár tucat kutya, emberek, Szvámik, vándorok, és álszvámivándorok, ágyékkendővel, majmok, csodásan felöltözött asszonyok, gyerekek és így tovább és így tovább… Én persze az első pillanattól kezdve félig kint lógtam az „ablakon”, vadul kattingattam, nem kis frászt hozva Tündire, aki a nadrágomnál fogva biztosított, így ezzel az első negyed óra után felhagytam és csak nézelődtem.
Megérkezvén elindultunk lefelé a Gangesz partra, pénzt váltottunk, csoportokba rendeződtünk és megindult a túra és persze a shoppingolás. Az egyik ilyen utcai árus, gyönyörű csillámoból készűlt motivumokat festett ránk, ingyeeeen, aztán persze ajánlgatta a portékáját. Ezen a helyen nagyon megy az alkudozás, vásárló és eladó részéről egyáltalán, sokunknak ez nagyon ment én sajnos nem tartozom ebbe a kategóriába, egy-egy próbálkozásom volt, de mivel elég határozatlan, így nem igazán sikerült kicsikarnom jelentősebb kedvezményeket sehol, bár ez azért lehet, mert én így is minden árat annyi alacsonynak tartottam, hogy némi lelkiismereti kérdést csináltam belőle. Pannival megbeszéltük, hogy együtt maradunk, mert nagyon egyforma a ritmusunk és imádunk fényképezni, de nem csak úgy rohanva, hanem hosszúúú percegik elmélázva egy-egy témán, aki utazott már velem az tudja, hogy ez mit jelenthet, egyébként pedig azt, hogy kétszer annyi idő alatt teszem meg az adott távolságokat. Ágnes is hozzán csatlakozott, ő mint védelmező anya szerepében, aki ügyelt ránk, hogy ne vesszünk el, és ne gázoljon le egy tehén vagy egy motoros a „bambulásaink” közben.
Egyből visszafelé vettük az irányt, mert átrohantunk egy olyan soron, ami minket nagyon megragadott. Az utca nagyon szűk volt, lefelé tartó, lépcsőkkel tarkított kis sikátor, ahol egy ékszer boltban vettünk egyen karkötőt és egy másikban felfedeztük, hogy kézzel készített képeket árulnak. Hetti barátnőm azt mondta, ha vinnék neki ajándékot, akkor semmi esetre se egy hűtőmágnest, vagy valami csetreszt, hanem ilyen kézzel készült mini képet… még mondtam is neki, hogy áh, miért lenne itt olyan, és lááááss csodát, az első dolog, amibe belebotlottunk. Na ez se volt rövid menet, mert beültünk a képek közé és mindegyik kupacot egyesével megcsodáltuk, aztán pillanat képeket fotóztunk, alkudtunk, vásároltunk.
Több india boltba is bementünk, körbe néztünk, a sűrűn kanyargó utcákat fotóztunk. Az egyik ilyen kanyarban volt egy nagyon színes nepáli bolt, ahol szinte azonnal megszállt minket a nyugalom. Nagyon érdekes volt, mert az összes eddigi boltban ilyen feszült akarással próbálták ránk tukmálni a cuccaikat, itt viszont mintha egyfolytában az ommanipadmehung mantra ment volna hang nélkül. Elidőztünk itt egy keveset, kicsit megpihentünk lélekben, majd tovább mentünk vissza a hangos forgatagba és végre megláttunk szinte testközelből a homokos partú gangeszt, amiben sokan fürödtek a nyári melegben. A következő állomásunk egy könyves bolt volt, ahol szintén nagyon nagy nyugalom a könyvek finom illata és Rahul fogadott minket. Valahol az út elején más irányba ment, de itt összefutottunk vele és egy kanadai lánnyal az ashramból. Nagy szerencsénkre csatlakoztunk hozzá, így elvitt minket a híd túl oldalán lévő Ganga Beach Caféba ebédelni. Ez a hely maga volt a tökély, egy nyitott teraszú, bambusz kerítéssel szegélyezett, színes párnákkal kirakott kávézó, ami a Gangeszra és a folyón átívelő hídra néz. Túravezetőnkre bíztuk a rendelést, így sűrű, mentás jégkását kaptunk, és isteni finom helyi specialitású ebédet. Átjárt minket a boldogság érzése! Van néhány pillanat az ember életében, amire azt tudja mondani, hogy ez volt AZ A tökéletes pillanat, na EZ AZ volt és nem egy pillanatig tartott.
Sokat elidőztünk itt, beszélgettünk, beszélgettek én pedig egy darabig erősen koncentráltam, hogy értsem a pörgös, indiai angolt és a többieket, elég jól ment, bár az ebéd az annyira lezsibbasztott, hogy utána már csak bambán bámultam ki a fejemből. Mivel elment az időnk, így sietnünk kellett visszafelé, a 4 órai találkozóra. Kapkodtuk a lábainkat, mert nem szerettük volna, ha indiai fogadott édesanyáink túl addógnák magukat, hogy hol is vagyunk, mert jelentősen leszakadtunk a csoporttól.
Rahul nem tarott velünk egy kanyar után, mert más dolga akadt, így ő és a kandai lány megmutatták, hogy merre kell mennünk, kicsit levágva az utat. Egy föld út vezetett innentől, ahol vándor Szvámik (vagy ál vándot Szvámik) és rengeteg majom volt. Na itt sikerült megtapasztalnom egy pillanatra azt, amiről oly sokat hallottam, a majmok agressziójáról… túl közel mentem és az egyik ilyen majom, határozottan elutasította, hogy belépjek a személyes terébe, nagy szerencsémre egy indiai nő jött mögöttem, aki hirtelen figyelmeztetett, így hátrébb is léptem. Az ashram majdmai és tehenesi jámbor lelkek, ahogy itt élők is, de az utcán egész más törvények uralkodnak és örülök, hogy csak az elmém által kiterjesztett félelem érzésével kellett megtapasztalnom és nem a bőrömmel.
Időben érkeztünk! De nem szerettünk volna hazamenni.
Ha az életköröket nézzük, akkor ez a nap valahol az „első szerelem”, „nagy lány lettem” időszaka lehetett, mert leszakadtunk anyáinkról és önkéntes túravezetőnk invitálására visszamentünk a Gangesz túloldalára egy helyi ünnepségre, amivel minden este a Gangesznek tisztelegnek és mécsessel megvilágított, virágkosarakat engednek a folyó vizébe. Panni, Ági és én az elengedésnél döntöttünk és megkíséreltük egy hármunkra hasonlóan ható eszmét elengedni a virágokkal együtt….viszlááááát….
Ránksötétedett, így visszaindultunk a parkolóba, ahol a tuktukok táboroznak. Rahul, mint ideiglenes édesapánk óvott minket, időközben még két kanadai lány is csatlakozott hozzánk, így már 8-an voltunk. A korom sötétben még nagyobb élmény volt átkelni, mint világosban, az amúgy is kaotikus közlekedés, miszerint az előrejutásért az ember előtt egyszerre küzd, egy tehén, egy csapat majom és fél tucat motorosos a cirka másfél méter széles hídon, így világítás nélkül még izgalmasabb. A csúcspont az volt, amikor hirtelen az előttem haladók jobbra ugrottak, mert 3 hörgő kanmajom törte az utat nem törődve a balra tartás alapvető szabályaival… európai majmok biztos…
Túránk vezetője szerzett nekünk egy „taxit”, nagyon jó áron és mi mind a 8an bepréselődtünk az amúgy inkább 6 fős utastérbe. És kezdetét vette a 16 éves lányok csicsergős, nevetgélős utazása.
Visszaérkezve az ashramba vezetőnk ismét magára öltötte tanítványi palástját, de még előtte figyelmeztetett minket, hogy egyből vacsorázni menjünk, mert már késő van. negyed 8 körül értünk vissza, újra a csendbe, a fejünkben még mindig lüktetett a város zaja. Kellemesen megvacsoráztunk, majd kitették a szűrünket az étkezdéből, így tábori édesanyáink, Anna és Tünde invitálására betértünk hozzájuk egy kis esti gyümölcsevő bulira. Akinek ott volt, megmutatta frissen szerzett zsákmányait és portékáit, felpróbálta ruháit és közben hangosan kacagva meséltük el egymásnak az aznapi élményeinket…
A képen kedvencünk, a helyi fülpucoló szakember, itt betöltöttek egy piaci rést! 😀