Prológus
Egy kicsit összefolynak a napok és a beteges nyamvadtság miatt a szabadidőmben nem igazán volt erőm a gép elé ülni, de a szervezetem pont ezzel üzent, hogy nem is kell, hiszen „mindenre jut idő, ami valóban fontos”, helyett inkább olvastam. Így legalább a memóriámat is dolgoztatom. Most kint ülök, hajnali harmat, madárcsicsergés vesz körül, kicsivel múl 8 óra és összefoglalom a szombati napunkat…
2017.02.18, Szombat
Életkörök szempontjából ez a nap volt a „kilépés a társak közé”, ami abszolút átjött, végre teljes erőbedobással tudtam csatlakozni a társaimhoz, az itteni környezethez az órákhoz, 3 jóga foglalkozáson vettem részt, fotóztam, takarítottam, végre megint áramoltam!
Végre egy teljes napnak ígérkezett, a reggeli kelés könnyen ment, imádság, ízület- és mirigy tisztító gyakorlatok, ászanák, légzéstechnika, meditáció… a meditációm után, kicsit megelőzve a többieket kimentem a helyi tejadó komplexumhoz, azaz meditáltam egyet boci simogatás közben. Hihetetlen, hogy egy hét után már mennyire szükségem van erre a szeretet terápiára, de közben elég egyértelmű is. Bár nyálas, szalmás lettem és valószínűleg a papucsom is felszívta a boci pisit, de abszolút megérte. Még az előző este eldöntöttem, hogy tartok egy gyümölcsnapot, mert tavasztól, őszig ez nálam egy bevált szokás, hetente egyszer és a reggeli mediben is ezt a megerősítést kaptam.
Mivel kevés személyzet van, ezért az itt a szokás, hogy mi vendégek állunk be felváltva, a pult mögé és etetjük, tápláljuk egymást, korán érkeztem, ezért beálltam és szép nagy adagokat osztottam, majd én is csatlakoztam az étkezéshez.
Szombat a karma jóga napja minden héten, ami annyit tesz, hogy segítünk a takarításban a helyieknek. Ezt megelőzően mi is a saját portánkat kicsit rendbe raktuk, kimostunk néhány ruhadarabot. A mosás itt lavórban és kézzel történik, bár felajánlották, hogy kimossák, ha összegyűjtjük, de egy gyorsan terjedő pletyka miatt, mi szerint a gangeszban mostnak, ezt inkább kihagytuk, nem mintha a csapból folyó víz nem onnan jönne… szóval mosás, takarítás, tisztára mint otthon. Van egy elmélet, hogy ha ennyi időt töltesz emberekkel, akkor a családodban lévő szerepeket kiosztod magadban és így kezdesz viselkedni velük. Ezt már az elejétől figyeljük és vannak bizony komoly projekciók.
10-kor találkoztunk a nagy terem előtt és kiosztottuk a feladatokat, meg mindenki azt vállalt, amit szeretett volna, majd a Tündi csodálatos előadása következett női témakörben, és az órát jógával zártuk a szabadban.
Csillával ebéd előtt kiszaladtunk gyümölcsöt venni az utcára. A szokásos zöldséges fiú nem volt a helyén, csak két furcsa arcberendezésú idősebb úr, de ez minket nem zavart és összeszedtük, ami kellett. Az urak, pár szóval próbáltak velünk kommunikálni, amiből kizárólag a „take” és a „water” szavakat sikerült megértenünk.
– Mi?? Hozzunk nekik vizet? – gondolkoztunk hangosan, elég meleg volt, nők is vagyunk, akár ez is lehetett volna, de ekkor megjelent a fiatal srác, aki a szekér mögött szokott állni és méregeti a portékát.
Valószínűleg csak ránézésre, mert nem látszik semmi a mérlegen és a szemével, mintha darabra számolná a banánokat, aminek mindig más az ára és mindenkinek más. Nekem aza a tapasztalatom eddig, hogy mindent valamivel olcsóbban kapok, mint a többiek. Nem tudom eldönteni, hogy van e alapja annak, amit gondolok, vagy ez is csak egy kivetülése, mert így szeretném, hogy legyen, de hozzám az itteni férfiak kicsit, mintha félelemmel állnának, nyilván a szőke haj és a kék szem már amúgy is furcsa errefelé, az, hogy ezt még egy fiúsra vágott séróval tetézem, de még sincsen fiús kisugárzásom egy elég félrevezető érzés lehet számukra. No nem baj én igazából olyan mérhetetlen biztonságban érzem magamat, hogy még Tündit is elvittem a legnagyobb dzsungelbe ebéd után. Na, de a gyümölcs kérdés, szóval megjött a srác, aki cirka 17 éves lehet, nagyon fekete bőr, csontos kezek, divatos ecsetséró, egy-egy kivilágsított folttal, ilyen, röviden a mi gyümölcsárusunk. Kiderült, hogy azt akarták az urak elmondani, hogy a fiú ment el és hoz vizet. Onnantól, hogy ezt megértettük az öregek a háttérben, szinte mutogatva folyamatosan röhögtek rajtunk, szóval szereztünk nekik egy boldog negyed órát, „két szőke elmegy gyümölcsöt venni” lehetne, a vicc címe.
Ebéd után Tündi érkezett, hogy van e kedvem sétálni, mert elmenne a Gangeszhez, tudom e merre van… elvileg igen… gyakorlatilag kiderült, hogy még aludhattam, mikor odamentünk, mert nagyon nem arra volt, amerre én indultam. De ennek hála meg tudtuk nézni az ünnepségi forgatagot, a sok színes árust, az óriás kerekeket (már 3 lett belőle, ülések nélküli 1 darab), hullámvasutat. Tündit megkérte egy magas barna fiú, hogy fotózkodjon vele, nekem foghegyről mondta oda, hogy maradjak a képen. Tábori édesanyám kicsit megrettent a jelentős mennyiségű és csoportosuló férfi tömegtől, én hivatkozva a fiatalkori e-klubbos éveimre bátran vágtattam át rajtuk, mit tesz néhány év diszkózás a „sötétben”, ha jó anyám ezt tudta volna… lehet nem izgulja halálra magát az 5-10 perces késéseknél is. Ami itt is megmutatta az ország szélsőségeit az az, hogy bár a mocsok, a szagok, az igénytelenség uralja a környezetet, az emberek nagy része mégis tiszta, rendezett, a nők gyönyörű színes ruhákban járnak a gyerekek szintén. Gyönyörű a gyermekek arca, rajtuk látszik az a spirituális tisztaság még, ami a helynek a levegőjét járja át például az ashramban.
Szombat esti bulival készültek, egy kirtan együttes jött, hogy a vacsora után együtt énekelve búcsúztassuk el az estét. Már nem tudom miért, de az első érzésem az volt, hogy nem megyek el, de végül új barátnőm Panni hatására mégis elmentem. Elhelyezkedtünk a színpad előtt, bekészítettem a fényképezőmet, csináltam pár képet és elindult a koncert. Az énekes lány Szvámi Ráma tanítványa, gyönyörű, természetes hangon énekelt a megzenésített mantrákat. Az első mantrázás után, a dal utáni csendben rám tört a köhögés, felugrottam és kirohantam … igazából nem tudom mi lelet, olyan érzés volt, mintha egy kis csillámos porszem került volna a torkom jobb oldalára és az ingerelte fel … abban a pillanatban minden összefolyt, a nyálam, a taknyom és egyszer csak a könnyeim is, leültem az ajtótól kicsit messzebbre eső padra és egész testet rázó zokogás tört ki belőlem. Először csak a „miért, nem értem, nem tudom” kérdések, köhögés, öklendezés felváltva. Ismertem ezt az érzést, csak nagyon nagy lelket érintő fájdalmas események hatására tör fel belőlem ez a köhögés, öklendezés kombó. Még egy darabig pörgettem magamban a szokásos értetlenkedést, próbáltam elfojtani, de aztán hagytam, hogy áramoljon kifelé, aminek ki kell jönnie és átadtam magamat a könnyeknek. Ahogy bentről kiszűrődtek a mantrák tisztasága úgy éreztem én is, hogy tisztulok és egyre jobba felszabadulok. Életem képei váltották egymást, aztán az itteni képek, a porban fekvő vézna kiskutyák, a nyomor látványa, amikhez eddig érzéketlenül fogadtam, most végre utat törtek maguknak, eddig nem volt erőm ezeket a felszínre engedni, ahogy édesanyámra sem gondoltam az elmúlt 6 napban, pedig megígértem neki, hogy hozom magammal, de most megérkezett, és talán ő mindig is itt volt, hiszen hol máshol lenne, ha nem ott, ahol „Isten van”!
Ahogy a kétségbeesés, szépen lassan megértésbe fordult, úgy csitult a zokogás is… és a végén egyetlen tisztán és érthetően kivehető mondat volt már csak az elmémben:
MEGÉRKEZTEM/MEGÉRKEZTÜNK!
Visszamentem a koncertre, Tündi könnyes szemmel fogadott, a többiek is mind meghatottan, szemüket törölgetve ültek, és áramoltak a zenére, mindenkit megérintettek a dalok és a dalok közötti csodálatos történetek Szvámidzsiről és az ő tanítványáról, aki csente az édességet mesterétől. Hangosan énekeltünk, mantráztunk.
Ülve, bár, de a testünket is átadtuk a dallamoknak, egyszerre mozogtunk és egyszerre vert a szívünk!